Rávenni és megszerettetni

Öcsém utálja a szemészetet

Nem tudom, pontosan, honnan ered öcsémben az az érzés, hogy a szemészeten az ördög lakik. Tény, hogy nem szereti, pedig szegény rövidlátó lett még gimnazista korában, úgyhogy elég sokat volt kénytelen arra járni. Anno párszor mentem vele, amikor kicsik voltunk, mert sajnos a látásprobléma családi vonás, én kicsit korábban kezdtem ugyan, de szintén szemüveges vagyok. Csak nekem éppenséggel semmi bajom a procedúrával. Odamegyek, megvizsgáltatom magam, ha rendeltem folyadékot, vagy valamit, azt is az eOptika üzletébe szoktam, mert közel van a munkahelyemhez. Ebédszünetben pont van alkalmam felvenni a csomagot és akkor nem kell emiatt még külön ide oda rohangálnom. Hát, ő nem ilyen. Az évek kontroll nála azt jelenti, hogy öt évente, ha már ki kell dobnia egy a fejéről lerohadó szemüveget, akkor végre hét ökörrel odavontatja magát a legközelebbi franchise láncolat szemészetére és nagy levegőt vége túlesik a vizsgálaton, megfogja a legolcsóbb keretet és kiviharzik. Pont ezt szerettem volna elkerülni, úgyhogy elkezdtem rágni a fülét.

Öcsém amúgy jó pasi lenne

Tipikusan az a srác, aki amúgy teljesen szociális, voltak is csajok az életében, ad a külsejére, de ami fóbia, az fóbia, és akkor nem nem és nem. Emlékszem, legutóbb vett egy olyan szemüveget, amivel nagyon mellényúlt, szerintem az akkori csaja beszélte rá, mert annak aztán semmi ízlése nem volt. Szóval a lány pár hónap alatt elpárolgott, a bűn ronda keret maradt. Öcsém meg bement egy drogériába és addig keresgélt, amíg találta egy nagyjából olyan dioptriát, mint neki kellene, csak egy értelmesebb kerettel. Jobban nézett ki, viszont folyton hunyorgott. Anyám végül nem bírta tovább nézni, hogy az egyetlen kisfia mennyire balfék és elment helyette a szemészetre, megcsináltatta neki. Idén mondtam neki, hogy ez nem állapot, emberelje már meg magát. Az első pár tucat alkalom természetesen nem hatotta meg, de azért egy idő után – pláne, mikor már anyámmal kórusban nyomtuk – kezdett elege lenni a hangunkból. Kifakadt egy vasárnapi ebédnél, hogy jó, hajlandó eljönni velem egyszer – egyetlen egyszer – úgyhogy jól használjam ki, mert többet ilyen a büdös életbe nem lesz.

Az én öcsém ezt észlelé

Az az igazság, hogy én egy elég nagy dög vagyok. Nem rég voltam az eOptika szemészetén, látás hónapja, persze, hogy akkor mentem éves kontrollra! És pontosan emlékeztem, hogy a szemészorvosnő egy fiatal huszonéves csaj, azt hiszem, Tündi. Hozzá kértem időpontot az öcsémnek, azzal nyugtatgatva, hogy onnantól, hogy ezt túléli, az eOptika webáruházból is rendelhet bármiko, csak egyszer bírja már ki évente az a szemvizsgálatot. Kicsit emlékeztetni kellett rá párszor, hogy egy felhevült pillanatában ő mit is ígért nekem, de becsületére legyen mondva, eljött. Morgott, duzzogott, látványosan utálta az egészet, de eljött. A váróban úgy nézett körbe, mintha a vágóhídra hoztam volna, ahol tisztes férfiak vesztik el az önbecsülésüket.

Nagyjából harminc percet töltött odabenn, ez egy kicsit hosszú látásvizsgálatnak felel meg, de még azért elmegy a megadott keretek közt. Annyira nem volt már morc az arca, mikor a doktornő kikísérte, sőt, valami nagyon vicceset mondhatott, mert a Tündi cincogó kacagása kísérte őket. Én oda se fordultam, csak a perifériámból leskelődtem, meg persze hallgatóztam veszettül. Mekkora flash lenne már, ha összeboronáltam volna a kisöcsémet egy normális csajjal végre – de azért ennyire nem Hollywood az élet, hogy akkor ott helyben rögtön szikrák pattantak volna, vagy ilyesmi. Bevallom őszintén, nekem tökéletesen elég, ha már csak valamivel könnyebben ráveszi magát, hogy legközelebb elmenjen a vizsgálatra.

Megtért bárányka

Próbáltam nem önelégült vigyorral mellé lépni, mikor elbúcsúzott a doktornőtől, de ez azt hiszem, nem sikerült, mert rögtön közölte, hogy te meg minek örülsz? Viszont volt annyira ellazult hangulatban, hogy pár keretet megnézethettem vele. Mondtam, hogy most elég csak a formára koncentrálnia, mert majd netről is meg tudja rendelni otthonról, ott nagyobb a választék. Erre azt mondta, hogy jó, de annyira nem fontos, mert úgyis kontaktlencsét fog rendelni. Én itt leestem volna a székről, ha ülök. Az én öcsém, amint a szemében turkál? Erre a világ legtermészetesebb dolgaként közölte, hogy már egy ideje gondolkodik rajta, mert sportoláshoz sokkal praktikusabb, meg akkor nem gátolja semmiben és hordhat napszemüveget is. Annyira le voltam döbbentve, hogy kiszaladt a számon, de hát, nem félsz belenyúlni a szemedbe? Rám nézett teljes komolysággal és megrovón közölte, hogy ne legyek már gyerekes, hát, nem olyan nagy dolog az. Hát még jó, hogy, kettőnk közül én hordok tíz éve kontaktlencsét és ő az, aki amióta az eszem tudom, viszolyog mindentől!

Visszanyeltem a büszkeségem, mert igazából nem tudtam, hogy felpaprikázzam magam, vagy fuldokoljak a nevetéstől. Anyámnak később elmeséltem, ővele rendes asszony módjára gátlástalanul röhögtünk egyet szívünk minden szeretetét beletömörítve a jókedvünkbe. Mondjuk anyám már szerintem unokákat is bekombinált a képbe, én azért ennyire messzemenő következtetéseket nem vonnék le. Egyszerűen csak sikerült jó passzban elkapni.